A család 1945-1952

Anyám és nővére, Klári 1945 kora őszén érkeztek vissza Budapestre, ahol rövidesen találkoztak férjeikkel. A szüleim egymástól várták a háború által széttiport családjaik valamelyes pótlását.

Apámnak a húga, Lili és az egyik unokahúga, Nusi élték túl a háborút. Anyámnak a húga maradt meg.

Lili nagynéném hamar férjhez ment egy jómódú újpesti kereskedőhöz. Az ő házukban laktak egy darab ideig a szüleim és ott születtem én is szinte napra kilenc hónappal azután, hogy a szüleim újra összekerültek. 

A szüleim 1945-ben beléptek a Kommunista Pártba. Apámat ezután már az Isten se menthette meg az apparátcsik karriertől. Kommunista, értelmiségi, akinek a magyarság iránti lojalitását a holokauszt az un. internacionalizmus iránti feltétlen hűségbe konvertálta. A fordulat évében apám már a Magyar Vöröskereszt főtitkárának volt az első helyettese.

Az idősebbek még emlékeznek a korszak első felettes szisztémára. A hatalmi piramis csúcsán a Rákosi-Gerő-Farkas Mihály őszzetételű trojka állt. Ők úgy gondolták, hogy zsidóból a csúcson ők hárman elegendőek. További zsidókkal nem taktikus ingerelni a jó népet. Ezért a felső vezetői kart igyekeztek fajtiszta magyar elvtársakkal feltölteni. Azokban az esetekben, amikor nem találtak ilyen kommunista és árja szakembert, akkor kineveztek egy magyar kesztyűbábot. A reflektorok fényétől távol, az ügyek szakszerű intézésére az árja mellé (de facto főlé) akár egy zsidót is be lehetett ültetni

A népi demokrácia az urakat elvtársakra cserélte. Az elvtársak beköltöztek a kitelepített urak lakásaiba, mely lakásokat cselédlányokkal pucoltatták csillogóra. Persze a cselédlány az elvtársaknál minőségekkel jobb helyzetben volt, mint anno az uraknál. Már a megszólítása is más, nem Rozi fiam, hanem elvtársnő. Nem cselédlány, hanem háztartási alkalmazott, aki tagja a háztartási alkalmazottak szakszervezetének. Ez a harcos szervezet komoly jogokat szerzett az elvtársnőknek; például : csütörtökön és vasárnap délután kettőtől este nyolcig kimenő. A fiatalelvtárs – miként jogelődje, a fiatalúr – akkor fektette le az elvtársnőt amikor akarta. De ez se olyan, mint a feudálkapitalizmusban, hiszen itt nem úr-szolga, hanem elvtárs-elvtárs relációban elkövetett nemi erőszakról beszélünk. Továbbá, mint az Ratkó elvtársnőtől tudjuk, szülni asszonynak kötelesség, lánynak dicsőség. Ha tehát a háztartási alkalmazott elvtársnő teherbe esett, akkor őt dicsősége teljében rúgták ki és ez már valami.

Anna húgom és én főelvtársak gyermekeinek megfelelő életet éltünk.

Az életpálya állomásai : 

– Rákosi Óvoda

– Gorkij Előkészítő (orosz nyelv tanítása napi egy-egy órában)

– Gorkij gimnázium (tanítási nyelv orosz)

– Lomonoszov Egyetem

– Parnasszus.

Ezen a vörös szamárlétrán eljutottam a Gorkíj Előkészítő első osztályáig. Szeptembertől, a Tárnok utcai lakásunkból, az apám szolgálati kocsija vitt el Szentendrére, az iskolába. Pár hónap múlva, a szolgálati kocsi helyett, hévvel utaztam az iskolába. A második évtől már egy, a póri alja népnek rendszeresített iskolában jártam. 

Mint azt évekkel később megtudtam, a hírhedt orvosper

1952 január 13-én vette kezdetét – Sztálin utasítására – a Szovjetunió leghírhedtebb antiszemita koncepciós pere, az úgynevezett moszkvai orvosper.  A vádirat értelmében az orvosokat a “nemzetközi zsidó burzsoá-nacionalista szervezet, a Joint” hozta kapcsolatba az amerikai és a brit titkosszolgálatokkal. Sztálin legnagyobb tanítványa ebből se maradhatott ki. Bár pert nem kreált, de néhány vezető beosztású zsidó orvost minden indoklás nélkül kirúgtak.

egyik áldozataként, apámat – szó szerint – kizavarták az irodájából. Ezzel véget is ért a pünkösdi királyság.

Örök hálám ezért Sztálin és Rákosi elvtársaknak, mivel így áthághatatlan akadály zárta le a további elgennyesedésem felé vezető utat.

Apám nehezen fogadta a kiebrudálását.

Egy éven keresztül, csökönyösen ragaszkodott a rehabilitálásához. Hiába kecsegtették a Hévízi Fürdő Kórház igazgató főorvosi állásával, nem volt hajlandó elfogadni se ezt se semmi mást a számára felajánlott állások közül. Ez alatt az idő alatt az anyám igen szerény fizetéséből élt a család.

Végül 1953-ban a MÁV-nál helyezkedett el apám. Üzemorvosként dolgozott ott az 1971-ben bekövetkezett haláláig.

MÁV orvosként már meglehetős rugalmassággal kezelte az addig általa kispolgári csökevénynek minősített dolgokat. Már nem tartotta az ördögtől valónak az un. paraszolvencia elfogadását.

A lelke mélyén szunnyadó kommunista erkölcsöt azzal csitította, hogy a szegény betegektől semmit el nem fogadott, sőt, nem egy esetben a saját pénzéből vette meg számukra a szükséges gyógyszert, melynek doboza alá még némi készpénzt is betett. Ezeket a kiadásait azután a tehetősebb páciensektől elfogadott összegekkel egyenlítette ki.

Mivel a Tárnok utcai lakást, az akkori gyatra tömegközlekedéssel nem volt könnyű elérni, a magánpacientúra kibővítése érdekében leköltöztünk a Rákóczi út 4 számú ház egyik első emeleti lakásába. Ez a családi jövedelemnek jót tett, de előre nem látható következmények miatt végül rossz döntésnek bizonyult.