1952 – 1956

Anyám sokszor és sokat mesélt nekem mindarról, amit Auschwitzban átélt.

Miközben normális családokban a gyerekek Hóferkével és a hét törpével találkoztak esténként, én Mengelével és a krematóriumokkal tértem nyugovóra.

Anyám, ha nagy-ritkán megérezte, hogy milyen szörnyen szorongok, elmagyarázta, hogy miért lehetek teljesen nyugodt .

Először is : én egy kommunista és nem egy zsidó kisfiú vagyok.

Sokan ismerik a következő szakállas viccet :

Egy bolond kukoricaszemnek hitte önmagát. Valahányszor kérdezte őt az orvos, hogy micsoda ő, a válasz az volt, hogy kukoricaszem. De végül a gondos kezelés meghozta az eredményt; a beteg végre kijelentette, hogy ő nem kukoricaszem, hanem Kormos Józsi. Nagyszerű, lelkendezett az orvos, Józsi maga meggyógyult, elhagyhatja a kórházat. Pár másodperccel azután, hogy Józsi mögött bezárult az elmegyógyintézet kapuja éktelen dörömböléssel és kiabálással követelte Józsi, hogy engedjék vissza. Mikor belépett, halálra válva mesélte, hogy a kapu előtt egy tyúkkal találkozott. Na és, magának nem árthat a tyúk, hiszen maga nem egy kukoricaszem – nyugtatgatja Józsit az orvos.

Na igen, ezt mi tudjuk, de vajon a tyúk is tudja?

Nos, én meg azon szorongtam, hogy Mengelék is tudják e, hogy mi vagyok én.

Anyámnak volt még egy ötlete a megnyugtatásomra.

A szovjet elvtársak, akik kiszabadították őt is, itt vannak az országban a mi védelmükre.

Ez már jobban hangzott, egészen 1956 októberéig.

–