1956

1956 október 23. már javában dúlt a harc a rádió körül. A felkelők – hogy a rádiót védő ÁVH-sok ne kaphassanak erősítést –  a Rákóczi út 4 alatti, nyolcemeletes házunk lapos tetejéről tartották zárótűz alatt a Bródy Sándor utca környékét.

Nyolc óra tájban egy orosz tank érkezett az Astoria szálló elé, a tetőről tüzelők semlegesítésére. Aki ismeri a környéket, az tudja, hogy nem ez volt a Vörös Hadsereg legbölcsebb döntése. Ugyanis, abban az időben még csak aknavetővel lehetett az Astoria elöl a házunk tetejét elérni.

Az oroszok a legfelső emeleti lakások plafonján keresztül próbálták fenéken lőni a tetőn lévő harcosokat. Nem csak az eszköz választása, de a kezelők jártassága is kritikán aluli volt. Az első ágyúgolyó, a mi első emeleti lakásunkat rombolta le. A lövegkezelő kicsivel magasabbra célzott és szétlőtte a második emeletet. Igazítás, lövés, harmadik emelet. Így araszolgattak emeletről-emeletre  a tető felé. Végül nem is az ágyúzás, hanem a házban kitör tűzvész miatt hagyták el a felkelők az épületet.

Míg folyt ez a lőgyakorlat, a lakók, köztük mi is, a pincében dekkoltunk. Fölöttünk égett a ház, alattunk a lövések okozta rázkódásoktól megrepedt nyomócsőből szivárgott a víz. Nyolc órán keresztül ringatóztam a hullámokon, egy nagyméretű faláda tetején ülve. Aztán egyszerre csend lett. Belépett a pincébe egy orosz katona, aki közölte velünk, hogy csak egy rövid tűzszünetet tartanak, hogy a polgári lakosság elhagyhassa a környéket.

Ekkor indult az odisszeánk. Különböző barátoknál, ismerősöknél próbáltuk meghúzni magunkat. Egyikőjüknek se mi hoztuk el a szerencsét. Ahol mi megjelentünk, ott rövidesen fellángolt a harc.

Többet voltunk úton, mint fedél alatt.

Az akkor, tíz évesen átéltek, döntő mértékben határozták meg a további életemet. Láttam embereket meghalni, láttam elesett orosz katonák hevenyészett sírjait.

Egy alkalommal, amikor anyámmal kenyérért mentünk, egy fegyveres leparancsolt engem a járdáról, mivel szerinte zsidók legfeljebb az úttesten közlekedhetnek. A bénultan álló anyámmal  nem törődött a harcos.

Útközben egy graffiti Icig jövőjéről tudósított.

Icig, nem viszünk Auschwitzig , harsogta a falfirka.

Egy teherautó robogott el mellettem. A platóján álló, kipirult arcú emberek lelkesen skandálták, hogy 

AKI MAGYAR, VELÜNK TART!

Aki nem tarthat velük, mert csak az úttesten közlekedhet, az nem magyar? És ha nem magyar, akkor mi lesz vele?

Az anyám nyújtotta kapaszkodók 

– nem zsidó, kommunista kisfiú vagyok

– szükség esetén a szovjet elvtársak …..

semmivé lettek.

Démonaim testet öltöttek.A megtestesült gonosz állt előttem. Soha ilyen védtelennek nem éreztem magam. 

Ekkor, tíz évesen határoztam el, hogy majd egy olyan helyen fogok élni, ahol ez velem meg nem történhet. A megvalósításra harminckét év múlva került sor.