1956-1988

1956 novemberében egy rövid ideig nyitva volt a magyar-osztrák határ. Anyám hiába könyörgött, apám hajthatatlan maradt. Nem diszidáltunk. A határ újra, hermetikusan ránk zárult.

A megtorlás éveit követő enyhülésben mi is, mint sokan mások, lassan tollasodni kezdtünk. A mi lakásunkban jelent meg a lakóházunk első televízió készüléke. Adásnapokon a szomszédok sámlikkal, székekkel jöttek be hozzánk nézni ezt az új csodát.

Múltak az évek. Gimnázium, egyetem, első munkahely. Házasságkötés.

Két idős ember, agyonféltett, egyke leányával kötöttem házasságot. Az apósom első feleségét és Mari leányát siratta. Mindketten Auschwitzban pusztultak el. A feleségem – zsidóknál szokatlan módon – a meggyilkolt Mari nevét kapta. Az anyósom első férje se élte túl a holokausztot.

1978. megszületett Bori. Két év múlva érkezett Zsófi. Utána hosszú pauza, amit 1987-ben, Sári érkezése tört meg.

Ekkor már az un. Új Gazdasági Mechanizmus agonizált. Ez a családomat anyagilag nem érintette, mivel én akkor már egy GMK-ban kerestem – a környezet minősítése szerint – gennyesre magam.

A közérzetem, a viszonylagos anyagi jólét ellenére folyamatosan romlott. Egyre több embernek kellet elmagyaráznom, hogy nem és ettem le a húst a gyereke tányérjáról és ezt egyre kevesebben hitték ezt el nekem. 

Mint már korábban említettem, 1956-ban határoztam el, hogy elhagyom Magyarországot. A megvalósítást kezdetben gyerek-mivoltom, később a hermetikusan lezárt határok, azután, mikor már ott volt a zsebemben a piros mellett a kék útlevél is,

,Magyarország, mint a moszkovita blokk legvidámabb barakkja, elsőként nyitotta meg a határokat a külföldet látni vágyó polgárai előtt. Kezdetben vala a piros útlevél. Ezzel a Szovjetuniót kivéve, béketábor országait látogathattuk. Később kaptunk egy kék színű útlevelet is. Ez egy igen érdekes okmány volt; egy útlevél, ami semmiféle utazásra fel nem jogosít. Az utazni vágyó minden utazáshoz meg kellett kapja a magas hatóság engedélyét. Az utazást , a kék útlevélbe beütött bélyegzővel engedélyezte a hatóság. Természetesen, a hozzájárulás nem volt automatikus. A hatóság a kérelmet, indoklás nélkül elutasíthatta.

akkor az anyám miatt maradtam. Ő, hajlott korára hivatkozva, elutasította a kivándorlás gondolatát, én viszont nélküle nem akartam elindulni.

1988-ban már tűrhetetlennek éreztem az állapotunkat és nekiláttam a kivándorlás megszervezésének. Minden ingó és ingatvagyonunkat pénzé tettem. 

1989-ben, azzal a bizonyos kékkel átléptük a határt.