Mevaszeret Cion – Befogadási központ

Mevaszeretben a központ gondnoknője fogadott minket. Röviden ismertette a körülményeket, a jogainkat és a kötelmeinket, majd elvitt minket a számunkra kiutalt házba. Hogy éhen ne vesszünk, kiutalt nekünk 100 sékelt. Azt is elmondta, hogy ez csak egy egyszeri juttatás, a rendszeres, havi apanázs ennél sokkal magasabb lesz.

A lakás bármely alacsony igényt kielégítő, két szoba hallos betonépítmény. Kipakoltunk, majd elmentünk a telepen működő élelmiszerboltba.

Érkezésünkkor, 1988. Magyarországon már igencsak puha volt a forint. Száz forint nem számított komoly összegnek. Mire rájöttünk, hogy az a százas és az izraeli druszája csak a nevükben hasonlítanak, már seggére is vágtunk a pénzünknek.

Mari és én reggeltől délig a telep nyelviskolájában tanultuk a hébert. Bori és Zsófi a játszóterén töltötték az időt,

A gondnoknő megnyugtatott minket nyolc és tíz éves lányaink nyelvtanulásával kapcsolatban, mondván, az ilyen korúakra a normál iskolában  ráragad a nyelv.

az egy éves Sári pedig a befogadási központ bölcsődéjében, Szárára, az Egyiptomból bevándorolt, nagyon kedves óvónő felügyeletére lett bízva.

Délután, Sári mellé, egy udvarias hangú levelet is kaptunk, melyben Szárá arra kért minket, hogy a továbbiakban a gyerekkel kóser tízórait küldjünk. Nem értettük a dolgot, hiszen a sajtos-szalámis szendvics minden komponensét, a helyi, garantáltan kóser élelmiszerboltban vásároltuk.

Múltak a hetek. Bennem egyre nőtt a feszültség. Egyre nyilvánvalóbbá lett a számomra, hogy én – nem, hogy a féléves nyelvtanfolyam végére, de – az életbe se fogok megszólalni a héberül.

Ma már nem adnak el, de valahányszor megszólalok, Eliézer ben Jehuda hallhatóan forog a sírjában.

Végéhez közeledett az akklimatizálódásra kiszabott félév. Ideje volt megkeresni azt a saját lábat, amire állni fogunk.