A szívem olyan idegen, hogy még én se nagyon ismerem őt

Pest vajúdik, egy új kis judapest van születőben

Belgák

belgák

A zsidó többség és az arab kisebbség hol elviselhető, hol pedig elviselhetetlen társbérletben él a szentföldön.

1948 május 14. a korábbi brit protektorátus egy részén létrejött Izrael állam. Erről az eseményről minden évben külön-külön emlékezik meg a két közösség.

A zsidók számára az évforduló (יום העצמאות) a Függetlenség Napjának ünnepe, míg az arabok számára (يوم النكبة) a Katasztrófa Napja.

A Függetlenség Napját a zsidó naptár szerinti évfordulókon ünneplik, így szerencsére a két, ellenkező előjelű megemlékezés ritkán esik ugyanarra a napra.

Már az eddigiekből is sejthető, hogy ez a társbérleti viszony nem igazán felhőtlen. Pláne, ha hozzátesszük, hogy mind a zsidók, mind pedig az arabok körében, jelentős számban találhatóak olyanok, akik kizárólagos tulajdonuknak tekintik a területet, azaz a bérlőtársat jogcím nélküli, rosszhiszemű bérlőnek tekintik és a kitúrására kulturális a hagyományaik által megengedett legkomolyabb eszközöket próbálják bevetni.

Ebben az adok-kapok játékban a zsidó állam nem léphet ki a demokrácia keretei közül. 

A palesztin népesség  egymástól minőségileg eltérő jogállású csoportokra oszlik. Az Izrael által megszállt és nem annektált területek arab lakói túlnyomó többségben a Palesztin Autonómia polgárai, akiket Izrael ugyanúgy kezel, mint más egyéb államok polgárait. Azokon a területeken melyekre a Kneszet (az izraeli parlament) kiterjesztette az állam szuverenitását az arabok mindegyike un.  állandó lakos, aki az izraeli állampolgárokkal  azonos jogokat élvez, de szavazati joga csak azoknak van, akik – élve a lehetőséggel – felvették az állampolgárságot is.

Kelet-Jeruzsálemben sokan hallani se akarnak az izraeli állampolgárságról. Közülük sokan helyeslik, a Jeruzsálemet az Al-Aksza mecset ürügyén sújtó – lassan vallásháborúvá fajuló – terrorcselekményeket és nem kevesen részt is vesznek bennük.

Ebben a helyzetben az arab és a zsidó közösségek tagja közötti emberi kapcsolatok a szükséges minimum felé konvergálnak.

A terror fokozódásának ütemében nő a zsidó lakosság egy részében a hajlandóság arra, hogy minden arabban a potenciális gyilkost lássa. Ezt a félelmet énekelte meg az egyik ismert énekes. Következzék egy rövid részlet a dalából.

A két közösséget elválasztó “senki föld”-jén rekedtekről szeretnék végezetül szólni.

 

A videón szereplő személyek, feltűnésük sorrendjében :

dr. Rabia Drause, orvos
prof. Ámál Dzsmael , politológus
Luszi Ahris, televíziós műsorvezető

Ezek az egytől egyig kiváló europeérek, most élik át azt, hogy mit jelent az ott már nem, itt még nem állapot. Nekem személy szerint fáj a fájdalmuk.

 

 

Hozzászólás

Information

This entry was posted on 2014-11-29 by .